Lehet, hogy a reform csak most kezdődik?

2007. elején alakult meg miniszterelnöki kezdeményezésre a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal (NYIKA) a tárgykör szakértőiből azzal a céllal, hogy vizsgálja meg a következő évtizedekre elképzelhető nyugdíjrendszereket, és elemezze a nyugdíjjal és az időskorral kapcsolatos lényegesebb kérdéseket. A szakértői testület 2009. decemberében készítette el a témavizsgálati jelentését, mely teljes terjedelmében elérhető a www.magyarorszagholnap.hu címen.

Az anyag 452 oldalban ad átfogó helyzetértékelést a nyugdíjrendszerünk természetéről, hiányosságairól illetve problémáiról, s egyúttal a problémák feloldására szolgáló továbblépési alternatívákat is megad. Mint a nyugdíjrendszerünk egyik szereplőjeként tevékenykedő nyugdíjpénztár ezúton fejezzük ki elismerésünket a testület által elvégzett munkát illetően, egyúttal változatlan tartalommal tesszük közzé a jelentésnek a nyugdíjrendszerünk 2. pilléreként funkcionáló magánnyugdíjpénztári rendszerrel kapcsolatos véleményét. Tesszük ezt azzal a céllal, hogy honlapunk látogatóit, illetve magánpénztári tagjaink is levonhassák a következtetéseiket a rendszer vártható fejlődését illetően. Akkor is, ha egyébként a testület által kialakított állásponttal minden tekintetben nem feltétlenül értünk is egyet.

A Nyugdíj és Időskor Kerekasztal álláspontja a vegyes nyugdíjrendszer, a második pillér fő kérdéseiről

Magyarországon 1997-ben vezették be a vegyes nyugdíjrendszert, amely keretei között az 1998-ban már munkaviszonyban lévők választhatták azt a lehetőséget, hogy 1998. január elsejétől a nyugdíjjárulékuk egy része valamelyik magánnyugdíjpénztárba kerül, míg a későbbi pályakezdők számára ez kötelező volt. 1998 óta ez a szabály néhány átmeneti alkalommal változott (korlátozott ideig mód nyílt visszalépésre vagy újabb átlépésre), de a rendszer lényege a mai napig ugyanez.

A tőkésített nyugdíjpénztári (második) pillér értelme az volt, hogy a jövőbeli nyugdíjasok két forrásból kapják majd járandóságukat, ezzel megosztva az egyoldalú – csak a magyar állam vagy csak a befektetési piacok működésének kitett – kockázataikat. Fontos cél volt, hogy hosszú távon mérséklődjék az állam nyugdíjfizetési kötelezettsége, továbbá hogy lehetőleg javuljon a járulékfizetési érdekeltség. A megvalósítás első évtizedeiben átmeneti deficit keletkezik, mivel a magánpénztári tagok egyéni számlájára kerülő pénztári tagdíjak egyidejűleg nem képesek a folyó nyugdíjak kifizetését is szolgálni. Az eredeti tervek szerint a mindenkori GDP 1 százalékát meg nem haladó (amely ma már 1,3-1,4 százalék) hiányt a központi költségvetés kipótolja a társadalombiztosítás számára.

A kiinduló állapot szerint a vegyes rendszer tagjainak befizetései hozzávetőlegesen háromnegyed/egynegyed arányban oszlottak meg az első és a második pillér között, és a tagok ezt megközelítő garanciát is kaptak arra, hogy a vegyes rendszerben töltött éveik után a második pillérből származó nyugdíj nem lehet majd kevesebb, mint a társadalombiztosítástól kapott maradék nyugdíjrész negyede.1 Azóta a befizetett járulék/tagdíj arány folyamatosan változik – ahogy a 6 százalékos tagdíj az eredetileg tervezettnél csak később lett 8 százalék, illetve ahogy a járulékkulcs hol emelkedett, hol csökkent –, a garanciát pedig eltörölték. A jelen helyzet szerint tehát sem a befizetések nem háromnegyed/egynegyed szerint oszlanak meg, sem a majdani kifizetések arányaira nem lehet mondani semmi biztosat. 2009-ben az összesen 33,5 százalék nyugdíjjárulékból 8 százalék kerül az egyéni számlákra (a vegyesrendszer tagjai esetében), de a második pillér nem visel megrokkanási kockázatokat – az csak az első pillérben szerepel, és a megrokkant vegyes rendszerbeli tagok visszakerülhetnek a tiszta társadalombiztosítási rendszerbe. A vegyes rendszer bevezetésekor az a szabály is hatályba lépett, hogy az önkéntesen átlépők azokra az évekre is lemondanak már megszerzett nyugdíjjogosultságuk egynegyedéről, amely időt az átlépés előtt a tiszta társadalombiztosítási rendszerben töltöttek. Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy – a pályakezdőkhöz képest – az önkéntesen, már jogosultsági viszonnyal a hátuk mögött átlépetteknek még magasabb összhozam elérésére van szükségük ahhoz, hogy az átlépés végül több nyugdíjat jelentsen ahhoz képest, mint ha maradtak volna.

A jogszabály – eltérően sok más, ekkortájt a vegyes rendszert bevezető országtól – nem szabott meg felső életkort, ahol az átlépés még lehetséges (alkotmányossági félelmekből). A tájékoztatás igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy 40 éves kor felett érdemes megfontolni, hogy célszerű-e az átlépés, de ennek ellenére sokan olyanok is átléptek, akiknek várhatóan körülbelül 20 éve (vagy még kevesebb) van a vegyes rendszerben.2 Ez a viszonylag rövid időszak eleve több kockázatot jelenthet a hosszú távra optimalizált tőkepiaci befektetések szempontjából, ráadásul az aktív időszak körülbelül felében megszerzett jogosultságok egynegyedéről történő lemondás még inkább megkérdőjelezi a döntés helyességét. A vegyes rendszer indulásakor komoly viták voltak akörül, hogy az ilyen típusú reformnak van-e értelme, célravezető-e Magyarországon. A Kerekasztal mai tagjai között is voltak az átalakításnak támogatói és ellenzői, és véleményük sok esetben ma is változatlan. A támogatók szerint egy jól megvalósított rendszer hosszú távon teljesítheti a várakozásokat, csökkentheti a jövő nyugdíjasainak egyoldalú kockázatait, és megéri az átmenet nehézségeit és költségeit viselni, mivel még a gazdaság és a tőkepiacok ciklusait is figyelembe véve magasabb össznyugdíj elérésére adhat lehetőséget. Az ellenzők szerint ez a reform nem enyhíti a nyugdíjrendszer problémáit (igazságosság, lefedettség, finanszírozás, áttekinthetőség), nem ad választ önmagában a demográfiai problémákra, és eközben korábban implicit államadósságot tesz explicitté, és megemeli a költségvetés kimutatott hiányát. Néhány fontos kérdésben ugyanakkor nagyfokú egyetértés van a szakértők – a reformot eredetileg támogatók és ellenzők – között.

• A megvalósítás számos ponton rosszul sikerült, és a magánpénztárak első 11 éve összességében sokkal gyengébb teljesítményt hozott, mint az várható volt. 2008 végével gyakorlatilag nem volt pozitív reálhozam az iparág egészében.3 A gyenge teljesítményt nem kizárólag a 2008 nehézségei okozták, hanem az azt megelőző időszak is. Sok tennivaló van még a működés javítására, és az utóbbi évek egyes intézkedései (költséglimitek, központi beszedés, választható portfóliószabályozás bevezetése) is csak részleges megoldást jelentenek egyelőre, míg ezek megvalósítása sem bizonyult zökkenőmentesnek.
• Túlnyomórészt (legalább 70-80 százalékban) hazai állampapírokat vásárló magánnyugdíjpénztárakat valószínűleg nem érdemes hosszú távon fenntartani, mert egy ilyen rendszer, a maga költségeivel, nem jár elegendő előnnyel az implicit államadósság fenntartásához képest, és nem jelent megfelelő többlethozamot a jövő nyugdíjasainak.
• A negatív demográfiai trendek részleges orvoslása szempontjából csak akkor jelent a vegyes rendszer előnyt, ha érdemleges mértékű nemzetközi kockázatmegosztásra is sor kerül olyan gazdaságokkal, amelyek gazdasági, növekedési, demográfiai jellemzői eltérnek a hazaitól.

A Kerekasztal a fentieknek megfelelően nem kíván összességében arról nyilatkozni, hogy a vegyes rendszer megvalósítását és fenntartását előremutatónak tartja-e. A társadalmi és gazdasági hatásvizsgálat keretei között ugyancsak nem tér ki többségében érdemben arra, hogy a további tőkésítés előnyére válna-e a jövő nyugdíjrendszerének. A pontrendszeres, illetve a társadalombiztosítási rendszerben pontrendszert és a – csökkentett – munkanyugdíj mellett alapnyugdíjat bevezető változatok fenntartják a mai első és második pillér belső arányait. A kötelező munkanyugdíjat távlatosan lebontó változat is ebből a szempontból egységesen kezeli a két pillért. Mindössze egy olyan változat került kidolgozásra, ahol a társadalombiztosítás működésének belső logikájának megváltoztatása mellett hosszú távon a felosztó-kirovó elem több lépésben teljesen visszaszorul, és a folyamat végére kizárólag egy tőkésített elem marad.

A Kerekasztal ugyanakkor a következő, általános érvényű megállapításokat, javaslatokat teszi a döntéshozók és a nyugdíjrendszer jövőbeli alakítói számára.

• A második pillér működése bonyolult, sok szereplőt, szolgáltatót igénylő, felügyeleti munkát igénybe vevő, azaz költséges tevékenység. Az államnak mint szabályozónak mindent el kell követnie annak érdekében, hogy a működés minél hatékonyabb mederben folyhasson, és nettó eredményessége minél magasabb legyen.
• A szabályozást olyan irányban kell megerősíteni, amely elősegíti, hogy az egyén egyértelműen átlássa döntései lehetséges következményeit és kockázatait. – A költségek megfelelő kereteken belül történő tartásán és a szektoron belüli egészséges szintű verseny ösztönzésén túl a – felhalmozási időszakban – a tevékenység lényegét adó befektetések esetében meg kell adni a lehetőséget a hozam–kockázat hosszú távú optimalizációjára. El kell kerülni a túlzottan szűk vagy egyoldalú befektetési mozgásteret a szabályozásban, és ügyelni kell arra, hogy a kockázatokat a megfelelő, hosszú távú megközelítésben kezeljék. Ez a kockázat a tőkefedezeti rendszerekben a végső alulteljesítés. Más megközelítésű szabályozás felveti azt a kérdést, hogy érdemes-e fenntartani a pénztárakat, a vegyes működést.
• A szövetkezeti jellegű nyugdíjpénztár tulajdonosi, tőkeellátottsági és áttekinthetőségi szempontból nem alkalmas egy több ezer milliárd forintot kezelő, több millió ügyfelet kiszolgáló iparág számára. Túl kell lépni ezen a formán, és meg kell teremteni azt a helyzetet, ahol az intézmény megfelelő szavatoló tőkét tud felmutatni, szabályozása megegyezik a pénzügyi intézményekével, és megfelelően rendezi a szolgáltatók és az ügyfelek jogait és kötelezettségeit.
• Alapvető adósság 1997 óta a járadékfizetési időszak részletes szabályozása. Miután 2013- tól már valós szolgáltatások is indulnak, nem halogatható ennek véglegesítése. Annál is kevésbé, mert a járadékszolgáltatói piac nem jön létre egyik pillanatról a másikra. A jövőbeli potenciális szolgáltatók csak a végleges szabályozás ismeretében készülhetnek fel termékekkel, új üzletágak indításával. Fontos azt is szem előtt tartani, hogy egy esetleges rossz vagy hiányos szabályozás nemcsak azt jelenthetné, hogy a járadékszolgáltatás túlzottan drága és gyenge verseny mellett zajló lesz, hanem akár azt is, hogy nem lesz szolgáltató, aki belépne a piacra.
• A rokkantság kezelésének megvalósítása, a kockázat megosztása az első és második pillér között is újragondolást igényelhet. Elképzelhető, hogy a mai megoldás a legjobb, vagy az egyetlen, amely jól kezelhető, de ha így van, ez esetben is ennek kimondása szükséges.
• Az államnak véglegesen le kell zárnia annak kérdését, hogy 'ki járt jól vagy rosszul' az önkéntes átlépéssel, hogy szorul-e még bármilyen rendezésre az 1998-ban számos szolgálati évvel, és 25-30 évnél rövidebb hátralévő nyugdíjpénztári tagsági viszonnyal átlépők köre. A rendszer folyamatos lebegtetése bizonytalanságot (és így többletköltséget) jelent az összes szereplő – az egyén, a szolgáltatók és az állam – számára, míg az a visszatérő jelenség, hogy újabb és újabb lehetőségek adódnak az utólagos meggondolásra, rombolja minden hosszú távú intézménybe vetett hitet. Egyszer és mindenkorra dönteni kell mindezekről.
• A tőkefedezeti nyugdíjrendszer logikájától idegenek az állami garanciák – a működés és a befektetések kockázatait a jól megírt szabályoknak kell kordában tartaniuk, de tökéletes védelem nem adható. Ugyanakkor a 2008. évet követően felvetődött az a megközelítés, hogy minimumvédelemként valamilyen garanciát – a teljes megtakarítási pályán – élvezhessen a tagok. Tudni kell, hogy minden ilyen elem drágítja a rendszert. Ezért az államnak, mint szabályozónak nagyon alaposan végig kell gondolnia, hogy tartósan kíván-e ilyennel élni, annak kötelességeit és költségeit hová kívánja terhelni (egyedi szolgáltatókra, szolgáltatók közösségére, pénztártagok közösségére, adófizetőkre), és hogy annak milyen elkerülendő torz ösztönző hatásai lehetnek. Ezen hatásokat, amennyire csak lehetséges, számszerűsíteni kell.

Egyre csökken Magyarország lélekszáma

A Központi Statisztikai Hivatal 2009. szeptember 21-ei gyorsjelentéséből kiderül, hogy Magyarország népessége ismét csökkent, folytatva az előző évek negatív tendenciáját. A tanulmány 2009. január 1. és 2009. július 31. közötti időszakot vizsgálta.

"Az előzetes adatok alapján 2009 első hét hónapjában kevesebb gyermek született és több lakos hunyt el, mint az előző év azonos időszakában. Hat hónapban csökkent, egy hónapban (márciusban) kismértékben emelkedett a születésszám. Összességében 1229-cel (2,1 százalékkal) kevesebb gyermek jött világra, mint 2008 azonos időszakában. A halálozások száma az első negyedévben és júliusban meghaladta az egy évvel korábbit, a többi három hónapban viszont kevesebb halálozást regisztráltak, mint a múlt év azonos hónapjaiban. 2008. január-júliushoz képest összességében 458-cal (0,6 százalékkal) több lakos hunyt el."

Mivel a gyermekvállalási hajlandóság és a házasságkötések számának alakulása között egyenes arányosság mutatkozik, ezért a hivatal ezen adatok változását is ismerteti jelentésében.

"Ezer lakosra 9,6 élveszületés és 13,2 halálozás jutott. Az előbbi 0,2 ezrelékponttal alacsonyabb, az utóbbi 0,1 ezrelékponttal magasabb az egy évvel korábbinál. A házasságkötési arányszám 3,6 ezrelékes értéke 0,1 ezrelékponttal elmaradt az előző évitől. A természetes fogyás mértéke a 2008. január-júliusi 3,3 ezrelékről 3,6 ezrelékre emelkedett. 2009 első hét hónapjában ezer élveszületésre 5,1 csecsemőhalálozás jutott - ez 0,6 ezrelékponttal alacsonyabb, mint egy éve. A születésszám csökkenése és a halálozások emelkedése következtében a természetes fogyás a 2008. január-júliusi 19 089-cel szemben 2009 első hét hónapjában 20776 fő volt. A nemzetközi vándorlás becsült értékeinek pozitív egyenlege folytán az ország lakossága ténylegesen ennél kisebb mértékben, mintegy 11 000 fővel csökkent. Eszerint a népesség lélekszáma az időszak végén 10 millió 20 ezer fő."

Gyorsjelentés kiegészítéseként megvizsgáltuk, hogy a születések és halálozások száma hogyan változott az elmúlt években.

Az elszomorító adatok megerősítik azon félelmeinket, hogy pár éven belül 10 milliónál is kevesebben élünk majd Magyarországon. Demográfiai kockázatok a társadalom számára komoly kihívást jelentenek, melyek megoldásaira a közeljövőben fel kell készülnünk. Ehhez azonban szükséges részleteiben is látnunk a probléma "gyökereit". Ha megvizsgáljuk az elmúlt időszak életkor és nemek szerinti megoszlását, akkor láthatjuk, hogy társadalmunk folyamatosan öregszik. Az ábrán képletesen fogalmazva megfigyelhetjük, hogy a korfa lombja felfelé kezd terebélyesedni.

Vagyis egyre többen válnak jogosulttá nyugdíjra, és egyre kevesebben lesznek azok, akik járulékfizetők maradnak. Sajnos a demográfiai várakozások még kiábrándítóbbak. 2020-ra, illetve 2050-re készült előrejelzések szinte sokkolóak, az ábrák három területén látszik legjobban a változás. Elsőként szembetűnő, hogy a várható élettartam növekedésével a 90 éven felüliek száma jelentősen megemelkedik. Másodszor megfigyelhető, hogy 2020-ban legnagyobb létszámban lévő 40-es korosztály, 2050-re várhatóan nyugdíjas lesz. És ami a mérleg másik oldalát mutatja, a gyermekvállalási hajlandóság is egyre jobban csökken.

A 13. havi nyugdíj eltörlése, és a nyugdíjkorhatár fokozatos emelése csupán enyhítésére alkalmasak, a probléma megoldására nem. A közeljövőben várható szerkezeti reform is, de ennek mikéntjére rengeteg lehetőség napvilágra került már. A lehetséges alternatívák modellezésére és elemzésére egy kerekasztal is alakult (Nyugdíj- és Időskor Kerekasztal).

Hogy melyik elképzelés kerül a későbbiekben elfogadásra azt nehéz előre megmondani, annyi azonban bizonyos, hogy igen súlyos döntéseket kell meghozni, hiszen nyilvánvalóan látszik, hogy a jelenlegi felosztó-kiróvó rendszer ilyen népességadatok mellett fenntarthatatlan. A megoldás egyértelműen a nyugdíjkorra való egyéni felkészülés lehet, ennek különféle alternatívái közül az intézményesített módozatok (magánnyugdíjpénztár, önkéntes nyugdíjpénztár, nyugdíj-előtakarékossági számla) bármelyike célravezető.

A pénztárváltás szabályainak módosulása

A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete 6/2009. számú módszertani útmutatója az eljárásrend módosulását eredményezte a magánnyugdíjpénztárak közötti átlépések lebonyolításában. Az útmutató azzal a céllal született, hogy a tagok a pénztárválasztásuk, pénztárak közötti átlépésük során az eddigieknél nagyobb figyelmet fordítsanak annak célszerűségére, indokoltságára. Vélelmezhető ugyanis, hogy a tagok pénztárak közötti átlépési döntéseik sok esetben fél- vagy téves információk, esetleg más kapcsolódó szempontok alapján születnek. A kialakított megközelítés egyúttal a pénztári átlépésekben fellelhető ügynöki szervezői tevékenység szerepének visszaszorítására is kísérletet tesz.

Hogyan jelenik mindez meg a tagok olvasatában? Először is a júliustól eszközölt átlépési döntések esetében a tagnak aláírásával kell igazolnia, hogy a kérdéses módszertani útmutatóban foglaltakat, az átlépés során figyelembe veendő szempontokat megismerte és átlépési döntését ezek tudatában adta meg. Ennek hiányában az átlépés az érintett pénztárak között nem hajtható végre. További előírás, hogy az átlépő tagnak aláírásával kell igazolnia azt is, hogy tisztában van a jelenlegi és a választott új pénztárnak a rá vonatkozó választható befektetési portfolióinak az elmúlt időszaki befektetési hatékonysági mutatószámaival is. Ezen mutatószámok az elmúlt évi, az elmúlt 10 évi hozamadat, illetve a vagyonnövekedési mutató.

Ráadásul, ha a tag 2 évenkénti gyakoriságnál gyakrabban él a pénztárváltás lehetőségével, úgy ezen ügy adminisztrációs feladataiért a pénztár max. 5.000 Ft többletdíjat számíthat fel, mely díjkötelezettségét a tag kizárólag a pénztárba történő befizetésével egyenlítheti ki. Tehát ez a díj a megtakarítása terhére nem számolható fel, azt ténylegesen be kell fizetnie a pénztárba.

Végezetül 2010-től jogkövetkezménye is lesz az átlépések illetve portfolióváltások túlzott gyakoriságának, ugyanis amennyiben ezekre 5 évenkénti gyakoriságnál sűrűbben kerül sor, úgy a tag elveszíti a megtakarításához párosuló hozamgaranciát (a hozamgarancia alapján a Pénztárak Garanciaalapja a tag magánnyugdíjpénztár által vezetett egyéni számlájának egyenlegét - amennyiben az a nyugdíjszolgáltatás megállapításakor nem éri el a hozamgarantált tőke összegét - a hozamgarantált tőke mértékéig kiegészíti.)

Egyetértünk azzal, hogy a tagok pénztárváltási döntései megalapozottan, bármiféle egyéb tényezők (belépési nyeremény akciók, a belépéshez kapcsolt díjkedvezmények, stb) befolyásolásától mentesen szülessenek meg, hiszen itt egy hosszútávú megtakarításról kell véleményt alkotni, aminek a jelentősége nem összemérhető a kapcsolt dolgok hasznosságával. Ugyanakkor a kialakított eljárásrend olybá tűnhet a tagoknak, mintha nem kellően felnőttként kezelnénk őket. A döntés szabadsága, egyúttal felelőssége ugyanúgy a tagé marad a jelenlegi eljárásrendben is, mint eddig, hogy ezen javítani fog-e valamit az új metodika, a tapasztalati számok alapján ítélhető majd meg.

A befektetési szabályozás útvesztői

Az önkéntes nyugdíjpénztári befektetési szabályozással szemben a kormány határozott elképzelést fogalmazott meg a nem kellően hatékonynak ítélt befektetési attitűddel szemben, aminek a következménye, hogy a pénztári szférát egy a korábbiaknál lényegesen magasabb kockázat felvállalására ösztökélte. A választható portfoliós befektetések kialakítására vonatkozó jogszabályi előírás így a tagság közel kétharmadát kitevő fiatalabb korosztályok befektetésével szemben minimum 40%-os részvénykitettséget követelt meg, bizony átmeneti időszakot engedve a portfoliók átállására. A pénztári szakma részéről számos ellenvetés érkezett azügyben, hogy a kockázati hajlandóság növelését talán nem lenne célszerű jogszabályokkal kierőszakolni, amire az a válasz érkezett, hogy a tapasztalati számok egyértelműen a kockázatvállalás növelését indokolják. Uram bocsá', erről talán a tagokat is érdemes lett volna megkérdezni, de ezen már túl vagyunk. Aztán eljött a kijózanító 2008-as év s annak legnehezebb őszi időszaka, amikor a részvényfeltöltési követelményt a pénzügyminisztérium átmeneti időre visszavonta.

A magyar részvénypiac szűkössége, illetve a magyar fizetőeszközzel szemben elmúlt időszakban kialakult bizalmatlanság okán természetesnek mondható, hogy a pénztárak befektetéseikben egyre nagyobb arányt képviselnek a külföldi befektetések, hiszen ezek biztosíthatják a pénztári portfoliók megfelelő diverzifikáltságát.

Erre most egy új irányt vett a befektetési szabályozás, aminek értelmében a magánnyugdíjpénztárak a kitűzött határidőt követően nem tarthatnak portfóliójukban a nyilvántartási devizától - az eurozónához történő csatlakozásunkig praktikusan forinttól - eltérő devizájú eszközöket az egyes portfólió-fajtáknál külön meghatározott alábbi arányokon felül:

Vélhetően felesleges hangsúlyoznunk, hogy egy 2.000 milliárdos magánpénztári megtakarítási vagyontömeg összetétele egyik napról a másikra nem módosítható, a befektetési döntések mögött stratégiák húzódnak meg, amelyekbe nem jó, ha a jogalkotói elvárások időről időre módosulnak.

A lépés nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy a magánpénztári vagyontömeg hazai keresletet támasszon, amivel akár még egyet is lehetne érteni, csak kérdés, hogy ezt miért megint a megtakarítások tulajdonosai (a tagok) megkérdezése nélkül tesszük. S itt az a dilemma merül fel ismételten, hogy akkor most kinek is a tulajdona a magánpénztári számlán nyilvántartott megtakarítás?

Az elmúlt időszakban kialakult befektetési környezet egyértelművé tette, hogy mennyire fontos a befektetések diverzifikációja, s még a korábban biztonságosnak vélt magyar állampapírpiac is tartogathat komoly kockázatokat magában. Olybá tűnhet, hogy a legújabb jogalkotói szándék ezekre a szempontokra nem fordít kellő figyelmet.

Mondjuk ezt annak ellenére, hogy pénztárunknak semmiféle lépéskényszert nem jelent az új szabályozás, hiszen a befektetési politikánk módosítás nélkül megfelel az új feltételrendszernek, de kényszeredetten látjuk, hogy mennyire gyakran változik a szabályozórendszer, holott egy hosszútávú tevékenység - s tipikusan ilyen a nyugdíjpénztári is - esetében épp az állandóság lenne a követelmény a szabályozórendszer tekintetében is.

Nagyvonalú-e a magyar állam?

2009. július 9-én lépett hatályba a 2009. évi LXXVII. törvény, mely többek között a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló 1997. évi LXXXII. törvény egyes fejezeteit is módosította. A módosítás több eleme közül az egyik az, hogy azok az önkéntes döntésük alapján magánnyugdíjpénztári taggá vált személyek, akik 2009. január 1-jét megelőzően az 52. életévüket betöltötték - praktikusan tehát azok, akik 1956-ban vagy azt megelőzően születtek -, 2009. december 31-éig visszaléphetnek a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe. Az elfogadott törvényi szabályozás értelmében az érintetteket a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) 2009. szeptember 30-áig egy tértivevényes levéllel keresi meg, melyben tájékoztatja a címzettet a jogszabályi rendelkezésről és azzal kapcsolatos tudnivalókról.

A visszalépési nyilatkozat megtételére 2009. december 31-éig van lehetőségük az érintetteknek - a nyilatkozatot az illető magánnyugdíjpénztár felé kell megtenniük, mely alapján a pénztár a tag eddigi magánpénztári nyugdíjmegtakarítását átadja az Államadósság Kezelő Központ részére. A fentiekre kialakított rendelkező nyomtatványunk megtalálható/letölthető honlapunkon a nyomtatványaink között. A döntés következményeként a tag magánpénztári tagsága megszűnik, a továbbiakban a nyugdíjjáruléka ugyanúgy a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe kerül befizetésre, mint azoké, akik eleve nem döntöttek a magánnyugdíjpénztári tagságról.

A fenti feltételnek megfelelő magánnyugdíjpénztári tagok létszáma nagyságrendileg 160 ezer fő körül van, ha figyelembe vesszük az átlagos pénztári megtakarítások nagyságát, akkor azt mondhatjuk, hogy mintegy 100-200 Mrd Ft sorsáról kell/lehet döntést hozni.

A jogalkotó a döntését azzal magyarázta, hogy ezen korosztály számára a magánpénztári tagság a nyugdíjjogosulttá válás "közelsége" következtében nagyobb kockázatokat jelent, ráadásul a gazdasági válság okozta hozamveszteségek kompenzálására a kisebb hátralévő futamidő miatt kisebb az esély. Az időközben akár a Költségvetési Tanács, akár más szakértők részéről megjelent vélemények alapján az a benyomásunk, hogy a döntés sokkal inkább költségvetési érdekből táplálkozik, mintsem az érintett tagsági körnek mutatandó valamiféle gesztus szándékából.

Merthogy senki meg nem kérdezte, hogy az illető tagsági kör választott-e, s milyen arányban konzervatív portfoliót, amivel a válság időszakát is veszteségmentesen meg tudta úszni. Ugyancsak erre enged következtetni, hogy egy a feltételnek megfelelő 52 éves pénztártagnak a nyugdíjkorhatár nemrégiben történt emelése okán még 13 éve, tehát az eddigi magánpénztári tagsága idejét még jócskán meghaladó időszaka van hátra a nyugdíjjogosulttá válásáig. Ráadásul - bár ezt nem szeretnénk elkiabálni - az aktuális hozameredmények alapján egyáltalán nem fest rosszul a 2009-es év, azaz a befektetési pozíciók sem tesznek szükségessé önmagukban ilyen irányú lépést. Nem esett szó arról sem, hogy a magánnyugdíjpénztári megtakarítás jelenlegi szabályozás szerinti örökölhetősége önmagában egy olyan fontos szempont, amely a nyugdíjkorhatár tendenciózus emelését figyelembe véve folyamatosan felértékelődik.

Logikusan annál inkább érdemes lehet a felosztó kiróvó társadalombiztosítási rendszerbe visszalépnie egy tagnak, minél inkább veszélyeztetve látja saját nyugdíjmegtakarítása képzésének feltételeit (annak folyamatosságát, mindenkori jövedelmi helyzete biztonságát, egészségi állapota fenntarthatóságát, stb), csakhogy ez egyúttal egy kontraszelekciót is eredményez, hiszen vélhetően a kis megtakarítással rendelkezők számára lehet vonzó a megnyíló lehetőség, akiknek a társadalombiztosítás kereteiben történő nyugdíjfinanszírozása egy újabb problémát vethet fel.

Összefoglalva fentieket számos nyitott kérdés merül fel bennünk az elfogadott rendelettel kapcsolatban, s érdeklődve várjuk a tagok ezirányban mutatott magatartását.